Gondolatok

Egy cigányasszony állt a szobában. Eddig nem volt ott, de nem is jött be. Csak lett.

Meztelen lábfeje a hosszú bő, rakott szoknya takarásában szilárdan kapaszkodott a padlóba.

A virágminták színei a szoknyán már elmosódtak, kifakultak, haldokló rétként díszítve a kasmír anyagot. Ám a kontúrok erősek voltak, mintegy arra várva, hogy hamarosan megint színpompa költözik a fekete vonalak közé.

Hófehér egyszerű blúza lazán követte a test vonalát és megadóan tűrte, hogy a fekete hajzuhatag eltakarja lényének egy részét.

Állt… a teremben levők egy hang nélkül várakoztak, nem értették, de nem is voltak felháborodva, hogy valaki meg merte őket zavarni. Érezték, valami történni fog, valami bizalmas, valami megrázó.

A cigányasszony felemelte fejét. Fehér, sápadt arcbőre szinte tagadta cigány mivoltát.

Szája mosolygott, amolyan senkinek sem szóló mosollyal.

A szemei… sötét fekete szemei… nem az itt ülőket látták. Nem a jelent nézték. Nem kapaszkodtak bele a bizonyosságba, az életbe, nem keresték a kapcsolatot az őt körülvevőkkel. Befelé tekintett és magát kereste. Sok elveszett lélek közt bolyongva próbálta megtalálni azt, akit jól ismert, akivel együtt nőtt fel, akivel együtt volt fiatal. Saját magát. Az egóját, az énjét, azt a valakit aki ma már nem is ismer. akinek az emlékei idegenül hatnak.

Fejét újra lehajtotta, meztéláb lépett előre egyet, a mozdulatot jobb csípőjének erős felrántása követte, majd a másik láb ismételte meg a mozdulatot és a bal csípő rándult magasra. Kezei

megadóan követték a ritmust, alkalmazkodtak a csípő mozgásához.. Lágyan felemelkedtek, majd kecsesen lehullámoztak a teste mellett. Ujjai terelték maguk előtt levegőt.                        Derekára kötött kendője- melyet rézérmék díszítettek – megszólalt és ütemesen ismételte önmagát. …újra és újra.

Kis lépés előre lábujjhegyen, csípőrántás fel a magasba a rézérmék hangja, kezek alkalmazkodása. Vihar készülődött, a kis érmék összekoccanási vészjósló menydörgéssé váltak,

Az asszony teste nem mozdult, csak a lábai, csípője és kezei ropták a vihar táncát. A viharét, amelyet az ő rézérméi keltettek csípője ringásával és amelyhez ő alkalmazkodott teljes lényével..

A haja, fekete szabadon omló hosszú haja viharfelhőként keretezte halovány arcát és hol jobbra, hol balra csapódott. Az égzengéssé átalakult, a csípők mozgásából született ritmus gyorsult és gyorsult…

A cigányasszony már maga volt a Természet. Csípője felfelé irányuló mozdulatai az Óceán hatalmas, habos, tarajos hullámaivá váltak, kezei a nagy vízen hánykolódó kis vitorlás volt, mely tudja hogy a túlélésre csak akkor van esélye, ha nem legyőzni akarja a habokat, hanem eggyé válik velük. Jött az elemi erejű hullám, a hajó határozottan de mégis lágyan végig követte a hullám mozgását…a karok együtt hullámoztak a csípővel. A haja már nem csak viharfelhő volt, de özönvízszerű zuhatag is. Néha teljesen befedve az arcát, máskor hátracsapva a derekáig omolva…

A vihar tombolt, a cigányasszony az elemekkel együtt táncolt. Hatalmas energia áradt belőle, az ott ülök érezték. Nem féltek, tudták nincsenek egyedül, az ismerősök közt a bizalom láthatatlan fonalai hirtelen összekapcsolódtak. Mindenki biztonságban érezte magát csak a cigányasszony nem. Ő egyedül volt. Még saját magában sem bízhatott, hiszen rég elvesztette magát. Azóta is keresi, kutatja, nem találja, valami eltakarja a tekintete elől.

Hirtelen csend lett… a cigányasszony ott állt mozdulatlanul, majd elkezdett dúdolni. A hangja bársony volt, sejtelmes és nem e világi. Angyalok segíthettek neki, az ő hangjukon szólalhatott meg. Az énekben benne volt minden. A születés, a halál, az üresség, a céltudatosság, szeretet, cinizmus, feladás, akarás érzelmek, érzések…

A cigányasszony dúdolt, dúdolt az ott lévő többi ember most már megrökönyödve nézte. Mit akar ez a nő tőlük? Az előbbi előadása mindenkit magával ragadott, de most már elég. Hagyja őket tovább tenni a dolgukat, ő meg menjen az útjára. Ám megszólalni senkinek nem volt ereje. Az emberi szó hidegen és üresen kopogott volna a falak közt, senki nem merte megkockáztatni ezt az érzést.

A cigányasszony dúdolt és mormogott, majd megmozdult. … Kezével táncolt, melyek kecsesen keresték, kutatták az utat. Keresték elől, hátul oldal, öle előtt…a hangok ritmusára nyúltak, hajoltak kulcsolódtak össze. Majd a felső teste is követte a karjait, együtt hullámzott a mellkasa, a hasa, a törzse csípője.

Csak két-három ritmus szaladt végig a testén, mikor a lábujjai elemelkedtek a talajtól. Az asszony, hullámzó mozgását tovább folytatva felemelkedett a többiek feje felé. Szemei még mindig lelkét kutatták, de teste már szabadon úszott a levegőben. Közben táncolt és táncolt. Felszabadulva, bensőjéből áradóan táncolt. Körbe úszott, a fejek felé néztek, de senki nem csodálkozott. A egész magától értetődő volt, szinte következett az előbbi szirén énekből. Az asszony hol felemelkedett, hol lejjebb süllyedt a levegőben, miközben végig dúdolt és táncolt a testével.

Teste, kezei hullámoztak, haja végig a hátát simogatta.

Az egész föld megremegett és csak rázkódott, rázkodott....